Balázs és lovak

Általában a körülmények változtatják meg többségünk életét, szándékainktól, vágyainktól, sőt sokszor a próbálkozásainktól is függetlenül. Kevesen mondhatják el magukról, hogy esetükben ez másként történt és történik: hogy ők maguk határoztak arról, milyen körülmények között szeretnének élni. Ennek a történetnek a főhőse, Balázs közéjük tartozik.

 

- Jól tudtam rajzolni. Kiskoromban is úgy látták, ott van nekem a rajz, az a legfontosabb. Sok bikát, lovat, meg ilyet rajzoltam.

- Tényleg? Akkor is lovakat?

- Mindig, kiskoromban is. Meg lehet nézni: mindig lovas indiánt, lovas betyárt rajzoltam, ezek voltak a kedvenceim. Nem lovagoltam sokáig, csak szerettem volna és amikor ötödikes lehettem vagy negyedikes, akkor apukám elküldött Szilvásváradra. Volt ott egy lovastábor gyerekeknek, egy egy hétig tartó tábor. Ahogy visszajöttem, kitaláltam, hogy lovagolni fogok. Attól kezdve - akkor ugye hatodikba mentem egy barátommal együtt, aki szintén vidéki eredetű fiú volt és ott nevelkedett - jártunk lovagolni. Onnantól kitaláltam, hogy lovász leszek. Anyuék szerették volna, hogy tanuljak tovább, és felvettek végül is másodjára a képzőművészeti szakközépbe.

- Elég nagy ugrás, mondhatnám lóugrás a lovászkodásból.

- Én lovászfiú szerettem volna lenni, de azt mondták hogy én menjek előbb ide, iskolába és ha utána akarok, érettségi után majd elmehetek lovásznak vagy lótenyésztő iskolába.

- Miért nem lettél festő vagy grafikus?

- Mert a szakközépben nekem nem annyira tetszett a - hogy mondjam - az életmód. Festeni mai napig nagyon szeretek, most is szoktam ahogy van egy kis időm és éppen nem a karámot fabrikálom vagy nem a háztetőt vagy nem kaszálok vagy nem lovat nevelgetek. Festek most is. Csak ugye az van, hogy tudom, hogy az összes volt osztálytársam ha művész akar lenni, akkor kilincselniük kell galériákba, megrendezni nagy nehezen a kiállítást, meg ilyenek. Nekem is volt kiállításom, de engem nagyon kifáraszt, ha ilyenekkel kell foglalkozni, hogy egyenesen álljon a kép, meg hogy hogyan néz ki a falon. Én megfesteni szeretem, oda is szeretem ajándékozni vagy megtartani is szeretem, de az, hogy hatásos legyen, meg ott iszogatni, jópofáskodni…Én azzal szeretek együtt lenni, akit szeretek. És utána ha az ember megnyit egy saját kiállítást, akkor illik elmenni egy másikra, úgy is van rendjén. Akkor eltelik az egész élete lassan, hogy mindig a következő kiállításra kell készülni és egyszer csak észreveszi, hogy „hoppá, lehet hogy holnap már meghalok és még mindig nem csináltam semmit, csak másnaposkodtam kiállítások után.”

- Neked mi számít szépnek egy lóban?

- Nekem nem is azok a tipikus szép lovaim vannak. Szerintem az enyéim inkább bájosak. Szeretem a szép szemüket, vagy a kedves orrukat. Ahogy odadugják a fejüket, az is tetszik, a formájuk vagy a színük, vagy ahogy mozognak - nem tudom így elmondani. Ahol dolgozok ott úgymond szép lovak vannak, ahol gyakorlaton voltam, ott is találkoztam igazán szép lovakkal, de engem nem kötnek le. Egy szép telivér vagy egy mostani divatos sportló, az nekem ló, és kész.

- És a tieid?

- Igaz, hogy azok fele olyan szépek sincsenek, de azokat nagyon szeretem. Olyan jó, hogy amikor szomorú az ember akkor egyszer csak odadugja a nagy fejét, majd fellök vele. Megvigasztal és az olyan jóleső dolog.

- Miért éppen a huculovat választottad? Ez a hivatalos neve, ugye?

- Tudtam, hogy létezik ilyen ló, könyvekbe láttam ilyet. Láttam, hogy milyen jól néznek ki az ilyen ázsiai lovak. Nem tudtam, hogyan viselkednek, csak úgy tetszett a megjelenésük. Valahogy nem tudom miért pont az. Az embernek is van hogy az egyik ember tetszik másik nem. Egyszer az unokatestvéremmel elmentünk egy nyári táborba egy mohos tóból tőzeget szedni, hogy megmentsük a tavat, mert az ilyen ősláp vagy ilyesmi. És elmentünk kirándulni Aggtelekre a tábor egyik napján. Ott megtudtam, hogy van ott egy ilyen ménes. Felmentem megnézni és onnantól tudtam: ez az én lovam.

- Az első lovad az Öcsi volt?

- Igen, az Öcsi.

- És Öcsire mikor sikerült szert tenned?

- A ménesi kalandom után egy évvel nagyjából. Az apukám hozta egyébként… mert én magamtól nem vágytam volna igazából ilyen lóra, mert ugye kirívó színű én meg jobban szerettem mindig is az egyszerűbbeket.

- Öcsi foltos, ugye?

- Igen, meg kicsi is. Én nem tudtam, hogy az ilyen póni erősebb. Ugyanekkora voltam méretre és gondoltam ez el se fog bírni. Kiscsikó korában nem ekkora volt, hanem mint egy közepesen nagy kutya. Szóval nekem a derekamig se ért, vékony volt és X-lába volt.

- X-lába egy lónak?

- A hátsó lábai, igen. Egyszerűen nem tudtam hogy mi lesz belőle. Örültem azért hogy van lovam, csak gondoltam ennyi erővel lehetett volna egy huculó is. Mert akkor még szinte olcsóbb volt egy kiscsikó, akkor 18 000 volt egy kis hucul, vagy 20 ezer.

- A városban laktatok?

- Csillaghegyen.

- Hol tartottad a lovat?

- A kertünkben. Még most is megvan a karám maradványa, ott a hátsó udvaron, csináltunk egy kis karámot neki. Akkor még sok mező volt körülöttünk. Kimentem a hátsó kapun, volt ott egy árok vagy patak, mentem 1 kilométert és már kinn voltam a mezőkön. Tudtam legeltetni, futni vele a hegyen. Vittem őt futni, mert egyszerűen tudtam a könyvekből, hogy ilyenkor úgy lehet javítani, ha kicsit X-lábú a ló. Minél többet mozog, annál jobb lesz, meg ha nem is lesz szép a lába, de legalább megerősödik. Bíztam benne, hogy ha sokat mozog, sokat eszik, hátha nagyobbra is nő egy kicsit, mert nekem a díszpóni az nem igazi.

- Mikor kezdtétek el ezt a kalandozó életet?

- Az első ilyen próbálkozásom, akkor volt, amikor Öcsi még egy éves se volt talán, és felfutottam Dobogókőre vele egyszer. Oda-vissza tőlünk több, mint 50 kilométer. Így kezdődött : nyáron már elmentünk, itt a Pilisen belül hosszabb időre. Nekem rögtön megtetszett, hogy ezekkel a lovakkal tudok talán ilyen túrákat csinálni. Még nem lehetett rajta lovagolni, de már mentem és mindig egyre messzebbre. Az unokatestvérem Nyíregyházán lakik és szitakötőket kutat. Ő vitt engem magával a Zemplénbe több napos, meg egyhetes gyalogtúrákra, úgyhogy én már megszoktam, hogy sátorban alszom, meg nem is egy kempingben, hanem megyünk…

- Ő a szitakötőket kutatta, Te pedig vágtáztál mellette?

- Nem, akkor még nem volt ló, akkor még kicsi voltam.

- Jó család, csak azt akarom ezzel mondani.

- Az még a huculó előtt volt.

- Mekkora távolságot tudtok megtenni egy nap Öcsivel?

- Hát ez attól függ, milyen a talaj, ismerjük-e a vidéket. Ismerős vidéken, több mint 100 kilométert tudunk megtenni. Én tudom Esztergomig az utat, meg így körbe a Dunakanyar vidékét jól ismerem. Mondjuk reggel elindul az ember, el tudok menni, ha éppen úgy tetszik mondjuk… tavaly éppen Esztergomba mentünk, úgy hogy Visegrádot is útba ejtettük. Ez a körút több, mint száz kilométer. Viszont sima terepen sokkal többet meg tud tenni. Egyszer meghívtak engem egy esküvőre Balatonkenesére, - akkor iskola volt még, iskolaidőben volt -, hát tudtam, hogy gyorsan kell menni. Öcsi leért majdnem Kenesére úgy, hogy elindultam kora hajnalba és estig leértünk. Kenese előtt ott van Kőszálhegy, egy-két falu, ott álltunk meg, szóval 20 kilométer híján elért Csillaghegyről Balatonkeneséig.

- Autóút mentén mentek, vagy csak úgy át a mezőn?

- Mint a betyároknak úgy kell menni, mert az autóutak be vannak kerítve dróthálóval általában. Meg vannak nagy bekerített magánföldek, erdők, szóval össze-vissza kell tekeregni. Volt, hogy kisebb folyón is át kellett úsznunk, meg egyszer a Tiszán is.

- Ott alszotok ahol rátok esteledik?

- Majdnem. Öcsihez kell igazodni, mivel nekem nincs kisegítő személyzetem, aki vinné az ennivalót. Úgy kell csinálni, hogy amíg én alszok, addig ő teleehesse magát. Szóval, ha látok egy szép kövér mezőt, ahol érdemes megállni, mindig ott állok meg, ha még nincs is napnyugta. Ha meg napnyugtáig nem érek el egy legelőig, akkor addig kell menni, amíg nem találok valamit, vagy ha mégis, akkor… akkor sűrű elnézést kell tőle kérni, meg azért biztonság kedvéért neylonzacskóba viszek egy kis zabot.

- Úgy kell benneteket elképzelni, hogy ahol rátok esteledik ott Öcsi is lefekszik, Te is lefekszel? Nem lóg meg?

- Van nálam egy hosszú kötél, ami rá van kötve a kötőfékjére és azt hozzákötöm egy fához. Vagy mostanában szoktam neki egy kis kallót vinni, amit vidéken lehet látni a teheneknél. Azt beleverem a földbe, lerugdosom a bakancsommal, vagy egy fadarabbal, vagy amivel tudom és akkor ő körülöttem legelészik. Én alszom ő meg… hát a ló nem olyan egészen, mint az ember, hanem szakaszosan alszik. Három órát alszik, mondjuk utána legel egy kicsit. Ha megérkezünk és éhes, akkor elkezd legelni, utána elálmosodik, alszik egy kicsit, aztán megint legel és akkor…

- Volt úgy hogy meglógott?

- Persze, sokszor. Főleg amikor egyedül élt, meg ha túl mostoha volt a hely, ahol aludtunk. Ha nem bírt enni, akkor jobb híján megszökött, mert unatkozott.

- És akkor országos körözést indítottál?

- Akkor kerestük. Volt, hogy a rádióba bemondtuk, hogy elvesztettük, volt hogy én kerestem, volt hogy úgy találtuk meg, hogy odament valakihez, szóval visszahozta az, aki megfogta. De volt hogy egyszerűen a nyomai után futottam, szaladtam utána és egyszer csak utolértem.

- A ló nem betanítható, hogy ha a gazdája szólítja, akkor hallgat rá?

- Nem. Olyan, hogy ha van kedve, akkor megcsinálja amit akarok tőle, de ha nem, akkor sokszor kiszúr az emberrel.

- Önfejű.

- Önfejű, de lehet vele együtt… Az emberek nagy része nem hogy lovagolni nem tud rajta, hanem van aki megközelíteni se, mert harap is, rúgni is tud, ágaskodni is. Kisebb, fiatalabb korában különösen csinálta ezt, most hogy nagycsaládos apa lett, így már nyugodtabb, mert itt vannak körülötte a gyerekei. Így most az emberekkel már nem foglalkozik, de régen játszott velük a maga módján, ami egészen durva volt.

- És mit szólnak az emberek, amikor látnak Téged Öcsi hátán?

- Megkérdezik, hogy hol vettem a lovat, vettem-e, hova megyek, ilyesmi. Nem eladó-e Öcsi, mivel színes kabátja van. Ez mindig vonzó, főleg aki különösen kedveli az ilyen tarka lovakat, pont ez tetszik benne, ami nekem nem általában, és akkor emiatt mindig meg akarják venni. Még akkor is amikor Macival kettesben vagy hármasban mentünk ilyen nagyobb utazásra.

- Maci Öcsinek a …

- …a felesége.

- A felesége. Lassan megtanulom. De azért te magad is tudod, hogy furcsa szerzet vagytok így Öcsi, Te, Maci meg a többiek.

- Igen.

- Ahogy végignyargalásszátok az országot.

- Azt tudom. Emlékszem volt a Zemplénben egy kis falu, ahol azt hitték - valamilyen szentet mondtak, hogy itt a Szent János vagy valaki lóval -, nem tudom miért, hogy én vagyok az a szent. Egy eldugott faluba, Mogyorós, vagy nem tudom mi volt a neve az idősebb nénik mondták, hogy hátha én vagyok az.

- Hogy Te vagy Szent János?

- Hát azt hitték, hogy valami ilyesmi. Ültem a ló hátán, baktattunk ketten szépen, nyugodtan.

- Nagy lett a család közben? Hány lovad van manapság?

- Most éppen nyolcan vannak. Voltak kilencen is, de most nyolcan vannak, mert egyet eladtunk, az Öcsinek az egyik fiát.

- Hogy telik egy napod? Nyolc lovat ellátni azért nem kis feladat.

- Reggel hazajövök a munkahelyemről, akkor gyorsan kinyitom nekik a karámot. Akkor kiszaladnak. Ráteszem a kötőféket, vagy ha szeles idő van, és itt vagyok, akkor már el se engedem, hogy ne szaladjanak szét. Kiviszem őket a mezőre, kikötöm a négy rosszaságot, aki után megy a többi. Utána minden harmadnap kell körülbelül 2 órát kaszálnom így nyáridőbe, hogy egy lovaskocsira való fű összegyűljön, az elég nekik úgy 3 napra. Utána a patakból vizet hordok, mert addigra megszomjaznak. Utána én lefekszem aludni - mert éjjel dolgozok, nem egész éjjel, csak nagyjából virrasztok -, akkor alszok kora délutánig. Akkor általában jönnek lovagolni gyerekek, felnőttek páran, nem sokan. Ha nem jönnek akkor én megyek el lovagolni és utána este vagy még egyszer megitatom őket. Este megkapják a zabjukat és utána még egyszer megitatom őket a patakba, kész a nap, utána megyek dolgozni éjjelre.

- Itt vagy a világtól elzárva.

- Elzárva… hát olyan messze nem vagyok, de nagyjából csak a kutyát sétáltatók járnak erre vagy akik kirándulnak. Este meg menni kell, Pesten benn dolgozok a lovardába, Budán.

- Ott keresed a kenyeredet? Azért fontos?

- Nagyjából. Van amikor jönnek elegen lovagolni, akkor a lovak keresik nekem, amikor meg nem jönnek, akkor meg én nekik.

- És a lovardában mit csinálsz?

- Lovász vagyok. Etetek, tisztán tartom a lovakat, trágyázok, itatok, szóval amit bármelyik lovász csinál.

- A lovardában mennyit keresel?

- Nem olyan sokat. Eddig volt olyan 25 ezer, abból ugye levontak, szóval végül is kézhez kapok olyan 20 ezer forintot. Most átvett minket a hadsereg, felemelték, most kapunk vagy 40 ezret.

- Még úgy se olyan sok, neked meg a nyolc lónak.

- Nem sok, de bőven megvagyunk ebből. Még van, hogy el se költjük.

- Itt a tanyán, hol élsz te? Hol hajtod álomra a fejed?

- A lakókocsiban, de ritkán hajtom álomra, mert a munkahelyemen kell este lennem.

- Télen-nyáron ebben a lakókocsiban laksz?

- Igen, most már egy éve vagyok itt. Békáson már nem szabad lennem. Régen még ott aludtam a házban, csak a lovak voltak külön abban a kis karámban. Most meg itt vagyok. Az év nagy részében jó ebben lakni, télen amikor a fűtés nem jó, - van egy kis érintkező, néha rossz, mert gázpalackról megy a fűtés benne -, akkor hideg egy kicsit. De hálózsákban ki lehet bírni, nem fagy meg az ember. Most vettünk egy kis orosz benzinfőzőt, ami meleget csinál, ha az egyik majd nem működik télen, akkor majd fűtök a másikkal.

- Nem fagysz meg?

- Hát eddig nem, bár a füleim azok kicsit megfagynak mindig, de hát akár sapkát veszek, akár nem, azt átfújja a jeges szél, így az kicsit mindig megfagy. Nehezen gyógyul, de hát az nem olyan nagy katasztrófa, csak csúnya, de nem fáj.

- Mondd Balázs, miért élsz távol a világtól? Miért zárod így el magad szinte hermetikusan?

- Így alakította az élet vagy Isten. Én nem akartam. Komolyan mondom. Én csak régen akartam, nagyon régen remete lenni, de nem…

- Mi akartál lenni? Remete?

- Hát, eszembe jutott milyen jó lehet, de utána nem foglalkoztam ilyennel. Szóval úgymond a sors vagy - hogy mondjam - Isten adta ezt a lehetőséget. Mindig megvolt a választásom, hogy vagy eladom a lovakat vagy nem, de olyan tisztességtelennek tartottam volna. Nem tudom.

- Szereted te őket. Ki lehet ezt mondani.

- Igen, valahogy így. Meg én is szegényebb lennék nélkülük. Olyan jókat szórakozok rajtuk, mert aranyosak meg olyan kedves dolgaik vannak, ahogy egymással eljátszanak. Szóval ez nekem örömet, több örömet okoz amikor látom, hogy ilyen nyugodtan elszemlélődnek, eljátszanak egymással a kiscsikók.

- De ide még a lányok se tudnak kijárni.

- Tudnak, ha akarnak, lovagolni járnak egy páran.

- Nem erre gondoltam.

- Hát?

- Mondjuk valaki, akivel esetleg hosszabb távon elképzeled az életedet. Vagy még egyelőre erre nem gondolsz?

- Ezt én megoldani nem tudom egészen, szóval ezt valamennyire Istenre is rábízom. Én is megpróbálok valamit csinálni, de úgy vettem észre, hogy ha az ember maga intézkedik pórul jár. Ha viszont Istenre hagyja, hogy „csinálj úgy uram, ahogy szeretnéd, én elmondom, hogy én ezt szeretném, te meg tégy úgy, ahogy jónak látsz, jobban járok”. Mert ha az ember azt mondja, „legyen meg a te akaratod” akkor jól jár. De ha Isten mondja meg az embernek, hogy legyen meg a te akaratod, akkor meg is lesz a saját akarata az embernek és rosszul jár szerintem.

- Téged nem vonzanak ezek a világi hívságok, a pénz, a pénz hajszolása, ez a zaklatott életmód, hogy igyekezz minél többet tudni, minél többet szerezni a világból?

- Teljesen kiszolgáltatottnak nem jó lenni, mert az irritálja a külvilágot. Szóval az jó, ha van annyi pénze az embernek, hogy ne kelljen kölcsönkérni, ne legyen életveszélybe. De ahhoz nem sok pénz kell, észrevettem, hogy aki túl gazdag, az valósággal megbolondul. A kutya is akkor veszik meg, amikor túl jó dolga van. Így van ez minden élőlénnyel, akár lóval, akár emberrel.

- Szerinted mit gondolnak majd az emberek Rólad, ha megnézik a filmet?

- Hát sokan mondják: hülye vagyok.

- Így?

- Szerintem igen. Hogy balek vagyok. Lehet, valamennyire az a dolga az embernek, hogy balek legyen, hogy a másikon akkor is segítsen, amikor semmi haszna sincs belőle, vagy netán kára lesz. Emlékszem katona voltam, feküdtem az ágyamon, aludtam félig. Közben rólam beszélgettek a katonatársaim, hogy minek egyáltalán az ilyen - pedig szerettek engem, de azt tudták, hogy én különösebben nem akarok se házat építeni, meg semmi ilyen nagyratörő tervem nincsen. Van aki szerintem ilyesmit gondol, hogy az ilyen minek. Én pedig nagyon szeretek élni. De tényleg: mert olyan jó itt minden, nem csak a zöld, hanem úgy általában minden. Ha az ember nem nagyon szalad a boldogság után, akkor találja meg.

Forgatás közben ott a helyszínen azon kaptam magam, hogy kicsit irigylem ezt a fiút azért a függetlenségéért, vagyis inkább - úgy mondanám - a megélt szabadságért, amit lovai körében nap, mint nap elkönyvelhet. Jó hogy vannak ilyen emberek, legalább mementónak…

a lap tetejére


Vissza a nyitólapra



"...a körülmények változtatják meg többségünk életét..."




































"...találkoztam igazán szép lovakkal..."




































"...A városban laktatok?..."




































"...elindultam kora hajnalba és estig leértünk..."




































"...ha van kedve, akkor megcsinálja amit akarok tőle..."




































"...Most éppen nyolcan vannak..."



































"...Hol hajtod álomra a fejed?..."



































"...valaki, akivel esetleg hosszabb távon elképzeled az életedet..."

































"...kicsit irigylem ezt a fiút azért a függetlenségéért..."